Pápai Istvánné Páhi Emma
a Népművészet Mestere címmel kitüntetett karcsai mesélő

 

A Bodrogköz, ez a mocsaras, lápos, erdős vidék igazi vadregényes táj volt. Az itt lakók természetesnek tartották, hogy tündérek, boszorkányok, garabonciások, indzsellérek, lidércek népesítik be e földet rajtuk kívül. Képzeletükben, hiedelemvilágukban jelen voltak, velük élték át a különböző csodás dolgokat, hol segítve, hol akadályozva őket. Beleszőtték ezeket a lényeket meséikbe, mondáikba, történeteikbe.

A mesék évszázadok óta fontos szerepet töltöttek be a karcsai emberek életében. Szórakoztattak, tanítottak, összetartották a közösségeket, feledtették a mindennapi gondokat.

A XX. század első felében még jártak fonóházba a lányok. Olyan helyet igyekeztek keresni, ahol a fonós gazda jó mesélő volt. Az alvégesi lányok így találták meg minden évben Horváth Jánost, akit közvetlen, vidám embernek ismertek az akkor élt emberek. Ha mesélni kezdett repült az idő. Annyi mesét, mondát, történetet, kísértethistóriát tudott, hogy hallgatói nem győzték megjegyezni ezeket.

A cigányok már az 1800-as évek közepén feltűntek a karcsai református egyház anyakönyveiben. A karcsaiakétól eltérő nevük mellett ott található az „új magyar” kifejezés, ahogyan akkoriban a cigányokat nevezték.

Természetes, hogy ők is dolgoztak, vályogvetéssel, téglaégetéssel keresték kenyerüket. Időtöltésük esténként a zenélés és a mesemondás volt.

Nagy Géza két mesélőt emel ki bár többet ismerünk. Jóni Elemért és Kovács Aladárt. Jóni Elemérnek már az apját is kiváló mesélőnek ismerték.

A mindennapi gondok mellett a romák is mesékbe szőtték álmaikat, vágyaikat, a szebb és jobb életbe vetett reményüket.

Az ő szereplőik természetesen cigány emberek. A falu végén, erdő szélen laknak. Saját életmódjuk tükröződik meséikben.

A szövegben saját szókészletüket is használják (purdé, more, dáde) Ma már az ő meséik is felbecsülhetetlen értékűek, mert már senki sem mesél, nem ismerik a meséket.

 Rendkívüli mesélő volt még Kovács nanó Erzsi néni is (Kovács Jánosné). Közlékeny, különleges tudománnyal rendelkező mesélő volt. Jóságos, barátságos asszony, aki szívesen osztotta meg meséit másokkal. Ő volt a szőlőhomok falurész meseondója. Korán ágynak esett, ezért hallgatói köré gyűltek, s ő olyan átéléssel adta elő meséit, hogy a gyermekek igazi történetnek vélték azokat.

Tőle tanulta istenáldotta tehetsége mellett a mesemondás tudományát Emma néni Pápai Istvánné. Ilyen mesélő kevés születik a földre, hiszen ő tanult meséket is mondott, de ha egyszer elindultak a gondolatai, mint az áradat, úgy zúdultak belőle a mesék. Még fiatal volt, de már akkor a falu legjobb mesélőjének tartották. Hittük, hogy a Karcsa tó tündérei boszorkányai ihlették meséit. Bár a családjában is hallott meséket, ő túltett mindenkin.

Nagy Géza 1987-ig 243 meséjét vette hangszalagra, ami hihetetlen mennyiségű anyag.

Pápai Istvánné Páhi Emma 1932-ben született Karcsán. Édesapja Páhi József, édesanyja Hornyák Erzsébet. Három gyermekről gondoskodtak férjével, akivel a helyi termelőszövetkezetben dolgozott.

A munkák közti pihenőkben társas munkák közben mindig mesélt.

Amikor Nagy Géza megkezdte a mesegyűjtést, örömmel állt rendelkezésére. Mindig megtelt a ház, bőven volt hallgatósága. Élvezte, hogy a figyelem csak rá irányul. Mesemondásáért 1972-ben megkapta a Népművészet Mestere címet. Ezután még lelkesebben mesélt, mindenhová elment, ahová mesélni hívták. Életét végig kísérte a kettes szám, hiszen 1932-ben született, 1972-ben kapott kitüntetést s 2012-ben hunyt el.

Élete utolsó éveiben a főváros közelében egy nyugdíjas otthonba került. A mesélést azonban nem hagyta abba. 2010-ben visszatért szülőfalujába, Karcsára egy mesetalálkozóra.

Karcsán helyezték örök nyugalomra férje, Pápai István mellé.

Indoklás az értéktárba történő felvétel mellett

Pápai Istvánné Páhi Emma néni volt az utolsó mesélő, aki még hihetetlen mesekinccsel rendelkezett. Meséi túlmutatnak Karcsa határán, hiszen Nagy Géza két gyűjteményében is szerepelnek (Karcsai népmesék Akadémiai Kiadó Budapest 1985; A király virágoskertje Akadémiai Kiadó Budapest 1987) 1972-ben mesemondásáért a Népművészet Mestere díjjal tüntették ki.

Idős korában Budapest mellett élt egy nyugdíjas otthonban itt fedezte fel Halmy György film- színházi rendező Emma néni tehetségét. „Mesés hagyományok – hagyományok meséi” címmel meseiskolát szervezett Pápai Istvánné személyes közreműködésére építve. 2010-ben egy mesetalálkozóra visszatért szülőföldjére, Karcsára. Ekkor láthatta a karcsai közönség Tündértánc címmel megjelent meséskötetét. Meséit azóta is szívesen hallgatják és adják tovább a karcsai felnőttek és gyerekek.

 

Sipos Istvánné Nagy Pál Éva így emlékezik Emma nénire:

Csaknem 60 éve kezdődött, amit most felidézek.

Kisgyermekkoromat és később a felnőtt életem egy részért is ott töltöttem, ahol születtem: a Szőlőhomokban.

Annak idején még nagyon kevés játékot vásároltak a szülők gyermekeiknek.

Leginkább azokkal a tárgyakkal, növényekkel, állatokkal játszottunk, amik könnyen megtalálhatók voltak a környezetünkben. Gyermeki fantáziánk bármit bele tudott képzelni a leghétköznapibb dolgokba is. Pl. nyáron nagyon szerettünk a határban és a kertben járkálni, keresgélni; fésülgetni a kukoricacsövek „hajasbabáit”. Megcsodáltuk a sokféle színárnyalatot, a „haj” dússágát, hosszúságát, fürtjeit.

Rongybaba, porcelán baba fejű baba is akadt időnként. 1-1 vásárból vásárfiaként vagy karácsonyra ajándékként megleptek vele szüleink. Női és leendő anyai mivoltunkat nem hazudtoltuk meg már akkor sem, mert arra törekedtünk, hogy ezeket a babákat minél több szép ruhába tudjuk öltöztetni. Ehhez ruhaanyagra volt szükségünk. Beszerezni leginkább a varrónőktől lehetett. A szabás után feleslegessé vált kis textildarabokhoz próbáltunk hozzájutni.

Az egyik nagyon ismert és népszerű varrónő a környékünkön Páhiné, Erzsi néni volt. Igyekeztünk jó barátságot ápolni a lányunokáival, hogy a segítségükkel az általunk áhított bábrongyot megszerezhessük.

Persze, nem varrtunk mi ezekből ruhákat, inkább csak rákötöztük a babákra az alkalmas darabokat. De így is nagy boldogság volt, ha kibővíthettük a korábbi ruhatárat.

Az idősebb lányunoka csaknem olyan idős volt, mint én. Többször jártam náluk, és kaptam is a maradékokból. Később aztán nagylányként gyakran fordultam Erzsi nénihez, hogy varrjon nekem általam tervezett ruhákat.

Kapcsolatom a családdal nemcsak ennyiben merült ki.

Édesapám és az Erzsi néni férje is kovács volt. Együtt dolgoztak a termelőszövetkezet becskedi műhelyében. Akkor még reggeltől estig tartott a munkaidő. Közben sokat beszélgettek az életükről. Az itt hallottak aztán otthon is szóba kerültek. Így gyerekként is elég jól bele láttam mindennapjaikba.

Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy az Erzsi néni lánya Emma néni úgy tud mesélni, hogy hallgatóit egy csodálatos, varázslatos világba képes elvinni.

Ezt csak akkor derült ki számomra, amikor Nagy Géza tanárbácsi, aki osztályfőnököm, és az iskolai honismereti szakkör vezetője volt, tudomást szerzett erről, és megkezdte a mesék gyűjtését.

12 éves körüli voltam akkor. Szakkörtagként különböző feladatokat kaptunk. Anyagot gyűjtöttünk azoktól az idősebb emberektől, akikről tudtuk, hogy ismerik a néphagyományokat, a jeles napokhoz kapcsolódó népszokásokat. Ők szívesen beszéltek, mi pedig lejegyeztük a hallottakat.

Téli estéken Géza bácsi vezetésével, három-négy gyerek kíséretében meglátogattuk a Páhi családot. Tanár bácsi bekapcsolta a szalagos magnetofont Emma néni pedig belefogott a mesemondásba. Ma is magam előtt látom a szép, tiszta szobát, a kellemes, rendezett környezetet. Érzem a kályhából áradó meleget.

Mi, gyerekek, az unokákkal együtt nagy figyelemmel kísértük a cselekmény fordulatait, az újabbnál újabb szereplők felbukkanását. Egy-egy este csak kb. három mesét mondott el, mert hosszúak és szövevényesek voltak a történetek.

Előadásmódja lenyűgöző volt. Nem lehetett nem oda figyelni rá. Izgatottan vártuk a végkifejletet. Látszott az arcán, hogy ő maga is átéli az eseményeket. Örömmel tölti el a mesélés és a hallgatóság áhítatos figyelme.

Örök emlékként őrzöm meséi foszlányait, szemének ragyogását, beleélő képességét, előadásmódját, tehetségét.